Úgy 17 éves lehettem, amikor először gondoltam rá, hogy nekem bizony valami nagyon elvadult sportkocsi kell ha megnövök. Már akkor imádtam a forma 1-et, így nem is akarhattam mást, mint egy tűzpiros Ferrari F40et. Ez volt az utolsó modell, amit még 1988-ban Enzo Ferrari halála előtt mutattak be. Egyszerűen, gyönyörű szép!

Egy középmotoros, hátsó kerék meghajtású álom!  Abban az időben ez volt a leggyorsabb, legerősebb és legdrágább autó, amit a Ferrarinál a nyilvánosságnak értékesítettek. Igen, ugyanis nem minden Ferrarit vehet meg bárki.

Már akkor elképzeltem, ahogy megjelenek a szalonban:

Egy tavaszi délelőtt térek be, már a kihagyhatatlan reggeli kávém elfogyasztása után. Két talpig öltönyös fószer rohan irányomba, hozzám, „a vevő” –hőz. Egymással versenyezve nyomják az elcsépelt kereskedői dumát, hogy így meg úgy a Ferrari. Ilyen gyors, ennyi lóerő… Nagyon gyenge eladók, egyet sem kérdeznek, de ma szerencséjük van. 

- F40 et akarok venni, mondom nekik halkan. Elég szerény srác vagyok egyébként, ha még nem ismernél (mondom ezt egy Ferrari vásárlása közben…).

Az egyikőjük kapkodva siet a katalógusért, a másik elegánsan mutatja az utat a szalonban forgó fenevad felé. Ő a szerencsés, ma ö kapja a jutalékot…

Ez valami versenyautó féle, gondolhatná egy kívülálló, hozzá nem értő. Lapos, tűzpiros. Tényleg olyan a szárnya hátul, mint egy forma egyes kocsié. Egyszerűen pazar látvány.

- Rendben lesz, suttogom. Óriási vigyort és elégedettséget látok az eladó arcán. Ezt királyul csináltam, gondolja. A papírokat gyorsan elintézzük, ez nem is kérdés, kb mindent aláírok amit elém rak, olyan izgatott vagyok.

Íme a nagy pillanat: a kulcsok átadása következik. Ez valami fenomenális, átadhatatlan érzés. Javaslom, írd fel te is a bakancslistádra. Nálam van, az enyém, az én tulajdonom. Wáááááá... Alig várom, hogy beülhessek és nyomjam neki, bele a világba! Én állok ki vele a szalonból, erőteljesen ragaszkodok hozzá, hogy mostantól csak én vezethetem a drágaságomat.

Az egész napom kocsikázással és tankolással telik. Érdekes, hogy ezt mondom, de az első pár órában kényelmetlen érzés fog el. Mindenhol, mindenki bámul. Komolyan, nekem kellemetlen. Először a kocsit, és egyből utána engem, a szemem leges - legmélyét. Lassan kezdek oldódni és szokom a feelinget. A lámpáknál rendesen ég a jobb oldali ülés, annyian be szeretnének ülni. Lehet mostantól még aktívabb lesz a szexuális életem? Érdekes összefüggés, de valljuk be valahogy így működik a világunk. Én meg férfiból vagyok, így könnyedén meggyőzhetnek az ellenkező neműek. Tudjuk jól, hogy elég jó eszközeik vannak erre. (Fontos gyorsan leszögeznünk, hogy ez még jóval a házaséletem kezdetének gondolata előtt történik!)

De a lényeg, hogy egy IHI turbós, 478 lóerős V8- as Ferrari F40-ben ülök, ami nem magasabb 113 centiméternél (ez egy hatéves kisgyerek magassága egyébként)… azonban ez a cucc csupán 4,1 másodperc alatt gyorsul fel 100ra. Elképesztő.

Hmmm…

Szóval, pontosan ezt álmodtam meg kicsit több mint 20 éve.

Ha mostantól kezdve minden második héten megnyerem a reblog sprintet, akkor megközelítőleg 1085 hónap alatt összegyűjtöm a jelenlegi 350.000 Eurós vételárát.

Kérlek, oszd meg a posztomat, segíts meggyőzni a szerkesztőket, hogy a cikk érdemes a főoldalra kerülésre és esélyes a végső győzelemre. Segíts, hogy megvalósítsam ezt a régi álmom.

Előre is köszönöm és szép napot kívánok!

Virág Levente